Aprószemű Motyorka

A múlt vasárnap történt. Úgy dél körül. Álltam tűzhelynél, előttem az egyik serpenyőben sült a rántott szelet, a másikban pedig a sült krumpli pirult-barnult. Az asztal terítve, sápadt napfény süt be a félig bepárásodott ablakon. Ririke a szobájában félhangosan tanul, a hangja éppen csak beszűrődik a konyhába, éppen csak hallható az olaj sercegésén át. A Kedves a másik szobában pihen, talán alszik, fáradt testét kinyújtóztatja és oldalára fordul.

Csend. Béke. Nyugalom. És akkor hirtelen, igen, akkor hirtelen belém nyilallt a boldogság. Mint váratlan fénysugár és egészen megtöltött. Úgy éreztem, hogy az életem központjában, egészen a belsejében vagyok: biztos kézzel fogom a feladataimat, bátran és szabadon állok. Körülöttem rend van: nem csak kívülről: ragyog a lakás, terített az asztal, a kedveseim nyugalomban vannak- hanem belül is: a béke, a teljesség érzése tölt el. Mintha felfénylene minden. Áldott állapot ölel át.

Nem tartott sokáig, csak néhány percig, de az érzés még elkísért, még ott volt a délutánban, és a kép még most is itt van előttem, ahogy írom mindezt: állok a tűzhely előtt és a villával igazgatom a rántott húst....

Mennyire banális: párhuzam a rántott hús és a boldogság között....Azóta is ezen töröm a fejem, és rájöttem valamire, valami nagyon fontosra: a főzés, az étel-adásának, az etetésnek a súlyára. Nem, nem csak a fizikai, hanem a lelki jelentőségére. Rólam köztudott, hogy nem szeretek főzni. Tudok, ha nagyon akarok, de leginkább nem akarok, vagy csak kényszerből, kötelességből. Értelmetlen nyűgnek tartom, feleslegesen kidobott óráknak.

De mégis: mi az, ami megmarad az anyából, a feleségből? Az, hogy "Istenem, milyen fenséges húslevest tudott főzni!, "...vagy, hogy micsoda íze volt a buktájának...!", vagy esetleg (a kevésbé tehetségesek esetében): "a teája illatát sose fogom elfelejteni...." Az örökkévalóságnak főzünk....:-) És nem csak ez, hanem a főzés a szeretet egyik nyelve: az időmet, az energiámat, a fantáziámat adom neked, hogy tápláljalak, hogy átmelegítselek, hogy jól érezd magad a testedben. A jóllakott ember nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, biztonságban, otthon érzi magát, érzi a másik gondoskodását. És ez a főzés lényege: gondoskodom a testi-lelki jólétedről, mert rám vagy bízva, mert ez ilyen módon csak tőlem kaphatod meg, mert  szeretlek - táplállak.

És itt most teljesen lényegtelen, hogy ötfogásos vacsoráról van-e szó, vagy egy kis tejbegrízről...

"Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad."

Igazság szerint már legalább két hete tervezem, hogy ismét írok, mert téma akadna bőven...Viszont annál kevesebb az időm...Kár vagy nem kár? ebbe most nem mennék bele.

Viszont ma elbúcsúztattuk az egyik kollégánkat, aki igaz csak két és fél évig volt a tantestület tagja és nem is teljes állásban, mégis ez a délutáni alkalom lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit elgondolkodjam...

Imre az iskola lelkésze volt, miután az előzőt furcsa körülmények között eltávolították. Valószínű ez (is) lehetett az oka annak, hogy a tantestület jó része nem igazán fogadta el vagy be ezt az egyébként jólelkű, szelíd embert. A gyerekekről nem is beszélve...Hiszen eleve hátránnyal indult: elődje a diákok körében nagyon népszerű, közvetlen, derűs, vidám, viccre-ugratásra mindig kész lelkész volt, aki nem feltétlenül a komoly Biblia-tanulmánnyal akarta a gyerekek érdeklődését felkelteni a hit dolgai iránt...Aztán jött egy csúnya váltás, amiről most nem szeretnék beszélni, az iskola diákostul-tanárostul felbolydult, felkavarodott és senki sem tudta, hogy mi helyes és mi nem, mi a bizonyos és mi nem....Nagyon rossz időszak volt ez, nehezen átvészelhető. Az új lelkésztanárok nem találtak bizalmas szívekre, lelkekre sem a kollégák, sem pedig a gyerekek részéről. Ebben a helyzetben egy halk szavú, komoly gondolkodású, alapvetően zárkózott, a távolságot mindig fenntartó, magának tiszteletet kívánó idősebb lelkész nehezen illeszkedhetett be a hittanórák világába. Problémáját még az is fokozhatta, hogy majdnem ötven évesen kezdett el tanítani- és rögtön a legkritikusabb korosztállyal kellett kezdenie...Hát, nem irigylem...

Az osztályomban is tanított két évig: állandó harc volt, nem érzékelte, hogy mikor ugratják és mikor gondolják komolyan, sajnos, nem tudta legyőzni a merev ellenállást, a diákjaim sokszor szándékosan gonosz megjegyzéseit. Hányszor próbáltam beszélni a gyerekekkel?! Nem is tudnám megszámolni! Hány osztályfőnöki órának volt a témája a hittanórai viselkedésük! Sajnos, mindkét oldal sokat hibázott.

Pedig, ha jobban odafigyeltünk volna szelíd, nyugodt beszédére, szeretettel teli szavaira, sok mindent tanulhattunk volna belőle és tőle. Voltak nagyon szép reggeli áhítatai és elgondolkodtató Biblia-tanulmányai is. Nagy tudású ember, kiszolgáltatva az aktuális politikának. Vagy csak mi gondoltuk ezt róla? Vagy csak eleve fenntartással fogadtuk és a helyzetébe, új pozíciójába beleképzeltünk bizonyos sötét dolgokat? Ez is lehet...Vagy tényleg így volt? Az elmúlt két évben majd' minden iskolalelkészi fogadóóra előtt eszembe jutott: bemegyek és beszélgetek vele. De aztán mégsem. Konokság? Makacsság? Előítéletesség? Lustaság? Önvédelem? Bizalmatlanság? Mindez együtt.

Remélem, az új helyén nagyobb szeretettel fogadják és szép gyülekezetet tud kiépíteni vagy továbbépíteni...Mindenesetre mi tartozunk neki - úgy hiszem.

Isten áldása kísérje további munkáját!

Igazság szerint eredetileg nem erről szerettem volna írni, de aztán úgy gondoltam, hogy túl jó a hangulatom ahhoz, hogy egy komolyabb témával elrontsam....

Gárdonyi Géza regényét az MR-vizsgálatra várva kezdtem el olvasni, és másnap már be is fejeztem. Olyan "egyhuzamra" olvasós. A történet maga nagyon bájos, a szerelmi történet szépen, lassan bontakozik ki-egészen furcsa körülmények között, és természetesen a boldog befejeződés is adott. (Végre, valami kis vidámság a sok búvalbélelt, borongós regény, történet után....) Tetszett a stílus, tetszettek a néha ódivatú szavak, a múlt század elejére visszavezető fordulatok, jó volt egy kicsit alámerülni a nosztalgiába, egy picivel nyugodtabb, megfontoltabb kor világába. (Még akkor is, ha tudjuk: nem volt az az időszak annyira nyugodt, és annyira megfontolt....

De nem csak a történet, és a stílus ragadott meg, hanem meglepődve vettem észre, hogy jé, Gárdonyi ismerte a nőket, tudott női (=itt most háziasszonyi) aggyal gondolkodni, megfigyelte a ház körüli, mindennapos teendőket, apró-cseprő gondokat, és fillére pontosan megírta, hogy pl. mennyibe került egy bútorozott ház Münchenben anno...Igen, ez is tetszett: bepillanthattam egy régi kor konyhájába, a cselédszerzés problémáiba, abba, hogy mi illett és mi nem, az ide-oda vizitálás bonyolult rendszerébe, hogy milyen ruhát vettek fel az asszonyok, és az, hogy milyen anyagból volt. Eltűnődve olvastam, hogy az ifjú férj nem engedi be liliomszál feleségét öreg festő barátja lakásába, mert hogy elképzelhető: az éppen nem megfelelő öltözékben van. Hogy össze lehet veszni azon, hogy ki-kinek az ernyője alá bújt, és hogy a férj aggódhat azon, hogy mi lesz, ha a feleségét egyedül hagyja egy idegen városban, és az esetleg eltéved. És hogy minő borzalom: az egyik festő anélkül él együtt nőjével, hogy összeházasodtak volna. (Ezt a gondot -Ida rosszallása után- meg is oldják: gyorsan összeházasodnak, így a borzolt kedélyek megnyugodhatnak...)...Furcsa világ. Mondjuk, már nekem az is furcsa volt, hogy egy frissen érettségizett, 18 éves leány minden vágya az, hogy feleség legyen, és a ház körüli teendőket intézze, és hogy férje hűséges hitvese legyen. Bár, Ida számára a klastrom után ez valóban a szabadságot jelentette....Érdekes....

Nem szívesen élnék ennyi bonyolult szokás, illemfa-kerítés között, de valószínűleg ez biztonságot jelentett az akkor élőknek. Egyértelműbb eligazodást a kapcsolatok kesze-kusza rendszerében.

Mindenesetre tanulságos kis regény volt.

Most gyorsan még frissiben írom meg röviden a ma esti színházélményemet. Nem akarok szép, kerek mondatokban fogalmazni, és sokat gondolkozni a kidolgozottságán.

Ma este a Varidance (mondjuk, nem tudom, hogy miért kellett félig angol nevet adni-gondolom, a potenciális nemzetközi hírnév miatt) Társulat előadását néztük meg - a teljes család a legkisebbtől a legidősebbig....Naná! :-)

Hát, mit mondjak?! Lehengerlő előadás volt! Először is, csupa szép, egészséges, mosolygós, izmos, széparcú, lelkes fiatal. Szóval, a fizikai látvány eléggé mellbevágó volt. Mennyi energiát, lelkesedést, fantáziát sugároztak! Hihetetlen! Az ember legszívesebben felugrott volna a színpadra, és együtt táncolt volna csapattal. A zene egyszerűen magával ragadott: a népzenét keverték modern elemekkel, de voltak ismerős dallamok is. Általában inkább a tiszta dolgokat szeretem a zenében, de most ez pontosan így volt jó. És mennyi humor volt benne! Nem csak a zenében, hanem magában a táncban is. Az égvilágon minden eszközt felhasználtak: a műanyag partvistól, a vödrön, alumínium tányéron át, a dobverőkig, a dobozokig. Természetesen, ez a gyönyörű néptánc, amiért rajongok, mint valami kis fickándozó patak, mindig felbukkant. Még az egyébként lassan mozduló, nehezen felengedő, hidegebb vásárhelyi közönséget is magukkal ragadták. :-)

És azok a gyönyörű mozdulatok! Az egészen vad, a feszes dobbantós, a finoman hajlós, az éppen-csak-érintős, a kevélyen mozduló, a viccesen bukdácsoló, a bravúros...és még sorolhatnám...

Sok húrt szólaltattak meg a lélekben, a vérben, és az izmokban. Nem csoda, hogy végig járt a lábunk, és az egyébként vacakul induló este rossz hangulatát már az első dobbantásokkal széjjel rúgták....

Szóval, klassz volt! Ha felétek járnak, nézzétek meg őket!

Tegnap a kolléganőm, a Zsuzsi elhívta a német vendégtanárokat -hozzám egy kis vacsorára....Előzetes megállapodásunk szerint ő főzött, én csak a háttérmunkás (mosogató, pakoló, terítő, hámozó, szeletelő, cuccokat előkereső szakmunkás) voltam...Mindenesetre, nagy meglepetésemre a tökös-almás-sült csirkemell hihetetlenül jól sikerült....Minden adódó körülmény (úgy mint én, a kés, a konyha) ellenére...

De nem is erről szeretnék írni. Vacsora előtt, közben és utána beszélgettünk a németekkel. No, de milyen nyelven? Én nem tudok németül, Alla (az egyik hölgy) nem tud angolul beszélni, a többiek tudnak, de hát azért csak németek. Szóval, gyorsan osztottunk-szoroztunk, és megállapítottuk, hogy a következő nyelveken tudunk (egyenként illetve közösen): németül, angolul, latinul, oroszul és persze, magyarul....Aztán -mivel matek-szakosokról van szó- százalékokat is számítottak. Végül az angol került ki győztesként (nesze neked Hoffmann Rózsa!)...Ettől függetlenül elsősorban németül folyt a társagás, aminek én azért örültem, mert néhány ismert német szót "kihallottam", sőt! néha még a mondatokat is megértettem-azaz inkább kikövetkeztettem a szövegkörnyezetből....Aztán az a vicces helyzet is előfordult, hogy a mondat németül kezdődött, és angolul fejeződött be....:-)))Szóval teljes volt a káosz, de azért jól elboldogultunk egymással!

Én pedig most azon merengek, hogy igaz: az egyik szenvedélyes, a másik visszafogott, a harmadik laza, a negyedik vagány, az ötödik humoros, de mégis valahogy sikerült megértenünk egymást, sikerült eszmét cserélni. És mindez azért sikerülhetett, mert nyelveken tudunk beszélni. Nem csak a sajátunkon, hanem a másikén is. És bár igaz, hogy kommunikálni sok mindennel lehet: zene, tánc, ábrázoló művészet, jelek stb, mégis a legtöbbet a szavakkal tudtunk kihozni magunkból és egymásból.

Szóval, gyermekeim, tanuljatok nyelveket! :-)

Na szóval: most lettem készen a takarítás-mosás-vasalás szentháromságával, és kellőképpen elfáradtam. Viszont csili-vili a lakás, jó benne lélegezni, jó benne létezni: otthon lett belőle.  No, és miért is ez a nagy Takarítási Láz? Holnap vendégem érkezik, egyenesen Frankfurtból (persze, nem egyenesen onnan, mert két éjszakát már Szegeden töltött): egy tanárnő, akinek felajánlottam, hogy itt alhat-ehet-ihat-fürödhet-pihenhet a héten.

Most egy csöppet izgulok, mert az egy dolog, hogy a vendéglátás fizikai feltételei (úgy mint: tiszta, vetett ágy, étel-ital a hűtőben, meleg víz a zuhanyozóban, és én, aki mindezt "feltálalja") adottak, de az már másik dolog, hogy nem ártana beszélgetni sem a kedves vendéggel. És most rágom magam azon, hogy mit mondjak, milyen témákkal jöjjek elő, miről is beszélgessünk???? Mert hát az a nagy helyzet, hogy a kommunikáció szempontjából sajnos, eléggé passzív vagyok: szeretem hallgatni, ahogy mások beszélnek, szeretem megfigyelni közben a gesztusokat, a mimikát, a hanglejtést- a szóban ki nem mondott mondatokat-, de bizony beszélni már nem nagyon... Tudok naggggyon kedvesen mosolyogni, rákérdezni az óhajokra-sóhajokra, tisztázni a közérdekű információkat a programmal kapcsolatban satöbbi- de mit lehet kezdeni egy vadidegen emberrel, aki bár -állítólag- nagyon kedves, de mégiscsak idegen.....

Úgyhogy most ezen ölöm rágódom. De nem biztos, hogy sokáig, mert a házitündér szerepkör kellőképpen elfárasztott, és inkább aludni megyek. Holnap ilyenkor már úgyis kiderül minden.

Ui: Ez volt életem első blogbejegyzése, amennyiben olvasható, az azt is jelenti, hogy meg is tudtam osztani....

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata