A múlt vasárnap történt. Úgy dél körül. Álltam tűzhelynél, előttem az egyik serpenyőben sült a rántott szelet, a másikban pedig a sült krumpli pirult-barnult. Az asztal terítve, sápadt napfény süt be a félig bepárásodott ablakon. Ririke a szobájában félhangosan tanul, a hangja éppen csak beszűrődik a konyhába, éppen csak hallható az olaj sercegésén át. A Kedves a másik szobában pihen, talán alszik, fáradt testét kinyújtóztatja és oldalára fordul.

Csend. Béke. Nyugalom. És akkor hirtelen, igen, akkor hirtelen belém nyilallt a boldogság. Mint váratlan fénysugár és egészen megtöltött. Úgy éreztem, hogy az életem központjában, egészen a belsejében vagyok: biztos kézzel fogom a feladataimat, bátran és szabadon állok. Körülöttem rend van: nem csak kívülről: ragyog a lakás, terített az asztal, a kedveseim nyugalomban vannak- hanem belül is: a béke, a teljesség érzése tölt el. Mintha felfénylene minden. Áldott állapot ölel át.

Nem tartott sokáig, csak néhány percig, de az érzés még elkísért, még ott volt a délutánban, és a kép még most is itt van előttem, ahogy írom mindezt: állok a tűzhely előtt és a villával igazgatom a rántott húst....

Mennyire banális: párhuzam a rántott hús és a boldogság között....Azóta is ezen töröm a fejem, és rájöttem valamire, valami nagyon fontosra: a főzés, az étel-adásának, az etetésnek a súlyára. Nem, nem csak a fizikai, hanem a lelki jelentőségére. Rólam köztudott, hogy nem szeretek főzni. Tudok, ha nagyon akarok, de leginkább nem akarok, vagy csak kényszerből, kötelességből. Értelmetlen nyűgnek tartom, feleslegesen kidobott óráknak.

De mégis: mi az, ami megmarad az anyából, a feleségből? Az, hogy "Istenem, milyen fenséges húslevest tudott főzni!, "...vagy, hogy micsoda íze volt a buktájának...!", vagy esetleg (a kevésbé tehetségesek esetében): "a teája illatát sose fogom elfelejteni...." Az örökkévalóságnak főzünk....:-) És nem csak ez, hanem a főzés a szeretet egyik nyelve: az időmet, az energiámat, a fantáziámat adom neked, hogy tápláljalak, hogy átmelegítselek, hogy jól érezd magad a testedben. A jóllakott ember nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, biztonságban, otthon érzi magát, érzi a másik gondoskodását. És ez a főzés lényege: gondoskodom a testi-lelki jólétedről, mert rám vagy bízva, mert ez ilyen módon csak tőlem kaphatod meg, mert  szeretlek - táplállak.

És itt most teljesen lényegtelen, hogy ötfogásos vacsoráról van-e szó, vagy egy kis tejbegrízről...

"Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad."